2006. február 2-án a Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Fordítói Alapítvány kiadónk vezetõjének, Fazakas Istvánnak ítélte meg a Füst Milán Emlékérmet.
Fürst Milán Konstantin
(Bp., 1888. júl. 17.-Bp., 1967. júl. 26.): költõ, író, esztéta.
Apja Fürst Márton (†1896) hivatalnok, anyja Weisz Jozefin (†1916). 1904-ben tüdõbetegsége miatt Abáziába került; napló írásba kezdett; ezt 1944-ig folytatta. 1944-45-ben naplójának nagyobb része megsemmisült. 1912-ben a bp.-i egyetemen befejezte jogi és közgazdasági tanulmányait, doktori oklevelet szerzett. Felsõkereskedelmi iskolákban tanított. Életét az írásnak szentelte. 1923-ban házasságot kötött Helfer Erzsébettel. 1947-ben a Képzõmûvészeti Fõiskolán tanított, a bp.-i egyetemen az esztétika magántanára. Elõadásokat tartott.1948-ban Kossuth-díjat kapott.
Változtatnod nem lehet (1914) c. verseskönyve archaikusan stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával; hosszú soraival látványosan szakított minden hagyományos poétikával: Boldogtalanok (1914) c. drámáját naturalista technikával írta; kisregényei a 19. sz.-i lélektani próza eszköztárát alkalmazták (Nevetõk, 1919; Advent, 1922; Az aranytál, 1921): A 20-as évek közepén fordulat kezdõdött pályáján. Kibontakozott kezdettõl ösztönzõ létélménye: föloldhatatlan magánya, hontalansága és tiltakozása. Szellemi önarcképét jelenítette meg drámában (Catullus, Nyugat 1928; Negyedik Henrik király, 1931; megj. 1940), versben, átírva régi verseit is (Válogatott versei, 1934; Szellemek utcája,1948)
1942 után Füst Milán meditatív korszaka következett indulata rezignációba fordult, tragikus látása elégikusba: Fõleg prózát írt, sokat és változó színvonalon: mesét, elbeszélést, öt kisregényt (kiemelkedõ közülük: Pilli története,1954; és az Õszi vadászat,1955), s újraírta korábbi kisregényeit is. 1954-ben lefordította a Lear királyt. Utolsó regénye A Parnasszus felé (1961). Harmadik korszakának legértékesebb mûvei teoretikusak: 1948-ban Látomás és indulat a mûvészetben címmel esztétikai,1957-ben Ez mind én voltam egykor fõcímmel erkölcsfilozófiai nézeteit fejtette ki. 1956-ban megjelentek válogatott esszéi (Emlékezésék és tanulmányok). Filozófiáját is írói eszközökkel közvetítette, esszében, példabeszédben is megfogalmazta önarcképét.
Füst Milán irodalmunk rendhagyó jelensége: Mûveit egyetlen élmény, a valóságától elidegenült individuum életérzésé ihletté. A létérzés abszurditásának a hiábavalóság biztos tudatban is nekifeszülõ erkölcsi akarat pátoszát jeleníti meg mûvészetével. Drámahõsei szintúgy lelkük „fantomjaival" küzdenék, objektív szégyenük semmisíti meg õket, a teljes élet lehetetlensége; érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek. Szépprózája, szemben más mûfajaival, oldottabb; realisztikus. Stilizált környezetrajza és a lét feloldhatatlan ellentmondása azonban még konkrét helyzetképeit is meghatározza (Amine emlékezete, Nyugat 1933; A cicisbeo, 1945). Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története (1942; 1957) egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékûen sokrétegû, sokértelmû mítoszainak. Füst Milán szokványos féltékenységi történetbõl teremt fausti mûvet: üdvösségkeresést és pokoljárást. Létrehozta benne is életmûve legsajátabb esztétikai min õségét: a fenséget a nevetségessel elegyítõ groteszk öniróniát. Az özvegye által alapított Füst Milán-díjat évente két író, költõ kapja.
Új Magyar Irodalmi Lexikon A-GY, 1994
