"2007 õszén megszólalt a telefonom. Egy kedves ismerõsöm munkát ajánlott. Hogy van valaki, aki szeretné megíratni az apja krónikáját. Elmondaná, én meg lejegyezném. Könyvet kéne csinálni belõle. Vállalom-e?

Gondolkodóba estem. Még az én családi krónikámat sem írtam meg, s akkor a másokéval foglalkozzam? No de mit veszíthetek? Próbáljuk meg.

Az elsõ találkozón csak méregettük egymást. Két hatvanéves úr egy elegáns budai cukrászdában. Eleinte magázódtunk. Szamos úr baljós tényekrõl tudósított: már két tollforgatóval nem tudott kijönni. Neveket nem árult el, úriember hallgat az ilyesmirõl. Mégis elvállaltam: kaland az élet, és szeretem a szellemi kalandokat.

Péntek délelõttönként leültünk egymással szemben. Forgott a szalag a diktafonban, és Szamos csak mesélt, mesélt. Érzõdött, hogy nem elõször mondja, szinte nyomdakészen fogalmazott. Harmadik vagy negyedik alkalommal kiderült, ugyanabba a gimibe jártunk, ugyanazoktól a tanároktól szenvedtünk.

Sosem felejtem el a pillanatot, mikor a kezébe adtam az elsõ fejezetet. Rögtön olvasni kezdte az apjáról szóló sorokat. Mit olvasni? Falni, bekebelezni, magáévá tenni. Mikor a végére ért, fura, csuklásszerû hangok törtek föl belõle. Azt hittem, kacag. De tévedtem. Fojtottan zokogott. Irigyeltem õt akkor. Sosem ismertem az apámat. Egy könnycseppet sem ejthettem érte.

Másfél évi munkával tetõ alá hoztuk ezt a könyvet. Családregény? Fejlõdésregény? Félre a tudományoskodó kategóriákkal. Annyit azonban mondanom kell, hogy nemcsak egy apa-fiú kapcsolat krónikája ez. Az Apám királyságában benne van a szocializmus kórtörténete, hogy egy magánvállalkozás, egy privát rögeszme, hogyan írja felül a politikát, a történelmet. Szamoséknak saját világuk volt és van, valóban cukrászda-országban éltek és élnek.

Kié ez a könyv? Az övé? Az enyém? Mindkettõnké?

Nem, ez emlékmû egy apának, miként huszonöt folytatásban elhangzott.

Sajnálom azokat, akik csak olvashatják, én hallottam is.

Szamos Miklós keze voltam."

Kelecsényi László