Thoreau, Thoreau – elsuttogott, titkos jelszó is lehetne, a természettel harmóniában élõké. A XIX. századi Amerikában Rousseau eszméjét a gyakorlatban megvalósító Ember – nem az Író – valóságosan is titkos: amennyiben elfelejtett. Pedig Whitman és Emerson társa: a természetet mint szabadságot meghódító és értelmezõ, azzal harmóniát keresõ lény. Naiv eszmefuttatásokban mutatja ki a gyakorlatias társadalom ésszerûtlenségét, ám nem elégszik meg ennyivel. Két éven át a vadonban él – a Walden-tó mellett –, saját kezével teremtve meg életfeltételeit. „Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erõteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet...” Ennek a társadalomból való „kivonulásnak” krónikája a könyv; olyan ízekkel, szagokkal, hangokkal, fényekkel, hogy ehetnénk-ihatnánk belõle, fürdõzhetnénk benne. Ezt megtenni nem tudjuk – csak szellemünkön leng keresztül valami régi-friss fuvallat.

Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségéé. Az õ nevéhez fûzõdik ez a fogalom – ugyanis õ írta le elõször: Civil Disobedience. Mondván, az állampolgár joga, sõt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erõfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényû író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak „nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. ... Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én.”